A Hiány Ametiszt Könnye

A hiány. Milyen furcsa szó, mennyire belénk ivódott. Nem a tárgyaké, nem a helyeké, hanem a lényé, aki már nincs. Emlékszem, gyermekkoromban, mikor nagymamám elment, az egész világ lilába borult. A szobák, a kert, még a nap is. Azt hittem, sosem múlik el ez az ametiszt színű fájdalom. Pedig elmúlt, átalakult.

Egy nap, ahogy a régi fényképeket nézegettem, rájöttem, hogy a hiány nem üresség, hanem egy kapu. Egy kapu a szeretet végtelen mezejére. Mert a hiány az, ami megmutatja, mit is jelentett valaki igazán. Mennyire fontos volt, mennyire formált minket. A hiány nem elvesz, hanem megtart. Megőrzi a mosolyát, a hangját, az illatát a szívünk legmélyén.

És mikor néha, a csillagos ég alatt sétálva, érzem a hiány súlyát, tudom, hogy a távolból visszamosolyog rám. Nem vagyok egyedül. A szeretet, mint láthatatlan fonal, összeköt minket a túlvilágon is. A hiány nem fájdalom, hanem emlékezés, a lélek halk suttogása, mely azt mondja: "Szeretlek, és sosem feledlek." És ez elég. Ez több, mint elég. Ez maga a szeretet győzelme a mulandóság felett.