A Hiány Ametiszt Üressége

A hiány. Olyan űr, mely nem a semmiből születik, hanem valami egykori teljesség emléke táplálja. Egy elhagyott fészek, egy kihűlt kéz szorítása, egy elhallgatott szó utózengése. Mindannyian hordozzuk magunkban ezt a fajta ürességet, mely néha alig érezhető, máskor pedig tátongó szakadékként nyílik meg a lelkünk mélyén.

Egykor egy aprócska csillag voltam, ragyogóan, teljes fényemmel világítottam az éjszakában. Társaimmal együtt keringtünk a Nagy Anya körül, harmóniában, szeretetben. Aztán egy nap, egy hatalmas aszteroida csapódott be a közelünkbe. A robbanás szétszakította a köteléket, elrepített messzire, egyedül, a végtelen sötétségbe. Elvesztettem a részem, az otthonom, önmagam egy darabját.

Évekig bolyongtam, kerestem a helyem. Próbáltam betölteni az űrt, új kapcsolatokkal, új élményekkel. De a hiány ott maradt, mint egy láthatatlan sebhely a lelkemen. Aztán egy nap megértettem. A hiány nem ellenség, hanem tanító. Emlékeztet arra, ami volt, és arra, ami lehet. Segít értékelni azt, amim van, és vágyni arra, ami még hiányzik.

Az Ametiszt Ürességben felfedeztem a lehetőséget, hogy újraalkossam magam. Hogy a fájdalomból erőt merítsek, a veszteségből bölcsességet. Hogy megtanuljak egyedül is ragyogni, még ha a fényem már sosem lesz olyan, mint régen. Mert a hiány nem azt jelenti, hogy kevesebb vagyok, hanem azt, hogy több lettem. Több tapasztalattal, több érzékenységgel, több szeretettel. A hiány emlékeztet, hogy a teljesség nem a birtoklásban rejlik, hanem a szeretetben, mely még a távolságon is átível.