A Hiány Borostyán Könnycseppjei

Mindannyian ismerjük a hiány érzését. Valakinek vagy valaminek a hiányát, ami régen a miénk volt, vagy amire titkon vágytunk. Néha egy régi szerelem árnya kísért, máskor egy elveszett lehetőség után sóvárgunk, vagy éppen egy olyan jövőért, ami sosem valósulhat meg. A hiány súlya nehéz teher, ami meggörbítheti a lelket.

Én a nagymamám hiányát hordozom magamban. Ő volt az, aki megtanított szeretni a kertet, a virágokat, a csendet. Ő mutatta meg, hogy a legapróbb dolgokban is ott rejlik a szépség. Halála óta minden tavasszal, amikor kinyílnak a nárciszok a kertben, a hiánya élesebben hasít belém. A nárciszok a remény jelképei, de számomra egyben a fájdalom virágai is.

Egy nap, ahogy a kertben ültem, a nárciszokat nézve, egy borostyán darabot találtam a földben. Apró, szabálytalan, de áttetsző volt, mintha egyetlen megszilárdult könnycsepp lenne. Ahogy a kezemben tartottam, mintha nagymamám hangját hallottam volna a fejemben: "A hiány nem üresség, kincsem, hanem a szeretet lenyomata. A hiány azt bizonyítja, hogy valaki vagy valami fontos volt neked."

Akkor értettem meg, hogy a hiány nem feltétlenül valami negatív dolog. A hiány emlékeztet arra, hogy éltünk, hogy szerettünk, hogy volt valami, ami érték volt az életünkben. A hiány borostyán könnycseppjeiben ott ragyog a szeretet fénye, és ez a fény vezérelhet bennünket tovább az úton, amíg újra találkozunk azokkal, akik hiányoznak. Az élet körforgásában minden hiány egyben lehetőség is, hogy megtöltsük szívünket új szeretettel és új tapasztalatokkal.