A Hiány Gyémánt Könnycseppjei

A hiány. Egy olyan érzés, mely olykor váratlanul tör ránk, mint egy nyári zápor, átitatva a lelkünk minden zegzugát. Nem feltétlenül egy személy hiánya ez, bár gyakran abban manifesztálódik. Lehet ez a hiány egy régi álomé, egy elszalasztott lehetőségé, egy el nem mondott szóé. Egy naplementéé, ami soha nem festi majd aranyra az ablakunkat újra ugyanúgy.

Évekkel ezelőtt egy idős kertésszel találkoztam. A rózsái messze földön híresek voltak, de az arcán mindig ott ült egyfajta melankólia. Megkérdeztem tőle, mi a titka a gyönyörű virágainak. Azt felelte: "A rózsa akkor virágzik a legszebben, ha tudja, hogy van valami, ami hiányzik neki. A napfény, a víz, a gondoskodás." Aztán elhallgatott, és a tekintete messzire révedt. "Az ember is ilyen," folytatta halkan. "A hiány nem feltétlenül fájdalom. Lehetőség is. Lehetőség arra, hogy növekedjünk, hogy kitöltsük az űrt valami szebbel, valami erősebbel."

És igaza volt. A hiány nem egy fekete lyuk, mely elnyeli a boldogságunkat. Hanem egy üres váz, melyet mi tölthetünk meg színnel, reménnyel, szeretettel. A hiány gyémánt könnycseppjei nem a veszteséget tükrözik, hanem a potenciált, ami bennünk rejlik. Azt a képességet, hogy megtaláljuk a teljességet a töredékekben is. Azt a bölcsességet, hogy elengedjük a múlandót, és befogadjuk az örökkévalót. A hiány a hívás, hogy mélyebbre ássunk önmagunkban, és rátaláljunk a valódi lényegre, ami soha nem veszhet el.