A Hiány Gyöngyház Csendje

Néha úgy érzem, egy hatalmas, gyöngyházfényű csend borul rám. Nem a fájdalomé, nem is a teljes ürességé. Inkább a hiány csendje ez. Mint egy tengerpart, ahol a hullámok visszahúzódtak, és csak nedves homok, kagylók és a horizont marad. Tudom, hogy valami hiányzik, valami, ami teljessé tenne, valami, ami nélkül nem az igazi az életem. Nem feltétlenül egy konkrét személy vagy dolog. Talán egy darabka önmagamból, amit valahol elveszítettem az út során.

Az elmúlt hetekben a Vénusz retrográd mozgása mintha ezt az érzést erősítette volna. Régi kapcsolatok, elfeledett álmok bukkannak fel, mint tengeri hínár a partra vetve. Megpróbálom nem ragaszkodni hozzájuk, nem éltetni bennük a múlt illúzióját. Inkább a hiány helyén keletkező űrt figyelem. Mert a csend is szól. A hiány is tanít. Azt súgja, hogy a betöltés nem kívülről érkezik, hanem belülről fakad. A gyöngyházfényű csend nem az üresség, hanem a lehetőség. A lehetőség arra, hogy újrateremtsem magam, hogy megtaláljam a hiányzó darabot, hogy feltöltsem az űrt a saját lényem ragyogásával. És talán, csak talán, a következő hullám már azzal a valamivel tér vissza, ami eddig hiányzott. De ha nem, akkor is tudni fogom, hogy elég vagyok. A hiány csendje nem a véget, hanem a kezdetet jelenti.