A Hiány Hegyikristály Csendje

A hiány. Nem az, ami nincs, hanem ami volt, és már nincs többé. Az űr, amit egykor valami töltött ki, s most sivár, visszhangzó üresség maradt utána. Sokáig harcoltam ellene, próbáltam betömni a rést újabb és újabb dolgokkal, kapcsolatokkal, élményekkel. Kerestem a pótlékot, a helyettesítőt, a másolatot. De a hegyikristály csendje csak mélyült.

Egy nap, egy őszi napfordulón, mikor a Nap már alacsonyan járt, de még ereje teljében ontotta aranyló fényét, felhagytam a küzdelemmel. Leültem a hiányom mellé, mint egy öreg barát mellé, akinek szavai elnémultak, de jelenléte még mindig érezhető. És ekkor értettem meg. A hiány nem egy lyuk, amit be kell tömni, hanem egy szentély, amit tisztelettel kell megőrizni. Egy emlékmű, ami emlékeztet arra, ami volt, és ami által azzá váltam, aki most vagyok.

A hiány hordozza a szeretet lenyomatát, a nevetés visszhangját, a tanulságok bölcsességét. Nem kell elfelejteni, nem kell letagadni, nem kell elfedni. Egyszerűen csak hagyni kell, hogy legyen. Hagyni kell, hogy a hegyikristály csendjében tükröződjön a múlt, és ragyogjon a jelen. Mert a hiány is a teljesség része, a létezés táncának elengedhetetlen lépése. És ahogy a Nap lassan nyugovóra tér, úgy a hiány is finoman átalakul, emléké szelídül, és a szív mélyén, örökké velünk marad.