A Hiány Holdfény Szürke Vákuuma

Éreztem, ahogy tágul. Nem kívül, hanem belül. Egy űr, ami lassan, szívó hatással terjedt szét a lelkemben. Nem fájdalom volt, inkább egyfajta dermedt, holdfény szürke hiány. Mintha egy rég elveszett darabom után vágyakoznék, anélkül, hogy emlékeznék rá, mi is az pontosan.

Elmélyedtem a csendben, hagytam, hogy ez a furcsa érzés átjárjon. Eszembe jutott egy régi legenda, mely szerint a lélek néha emlékszik arra, hogy valaha egy nagyobb egész része volt. Hogy valahonnan, valakiktől elszakadt. És ez a hiány az, ami hajt minket az új kapcsolatok, élmények felé, abban a reményben, hogy betöltjük vele a tátongó űrt. De vajon valóban kívül kell keresni a megoldást?

Aztán megláttam. A tükörképemet. Halványan, de ott volt a tekintetben. A hiány valójában a szeretetem hiánya volt saját magam felé. Nem adtam meg magamnak azt, amire valójában szükségem van. Nem hallgattam a belső hangra, nem tápláltam a lelkem. A hiány a felszólítás, hogy forduljak befelé, öleljem át a sebeimet, és én magam adjam meg azt, amire vágyom. Mert a teljesség nem valahonnan jön, hanem bennem születik meg.