A Hiány Jáspis Mozaikja

A hiány… furcsa vendég. Nem kopogtat, egyszerűen csak ott terem, egy üres szék a lélek asztalánál. Néha egy régi fénykép, egy illatfoszlány hívja elő, máskor pedig a legváratlanabb pillanatban robban be, mint egy váratlan zápor. Én régebben elutasítottam, harcoltam ellene, igyekeztem betömni a hézagokat, elfedni a repedéseket. Azt hittem, a hiány a gyengeség jele, valami, amit le kell győzni.

Aztán egy nap, séta közben, a kezembe akadt egy törött jáspis darab. Apró mozaikkockákra esett szét, mindegyikben más és más szín játszott. Épp el akartam dobni, amikor feltűnt, hogy a darabok élei tökéletesen illeszkednek egymáshoz, még akkor is, ha hiányzik egy-két elem. A hiányzó darabok helyén a fény táncolt, kiemelve a többi kő szépségét. Akkor értettem meg, hogy a hiány nem feltétlenül valaminek a vége, hanem egy új kezdet lehetősége. Teret ad a fénynek, a kreativitásnak, a változásnak.

A hiány a lélek emlékezete. Emlékeztet arra, hogy kik voltunk, kik vagyunk, és kik lehetünk. Emlékeztet a szeretetre, a veszteségre, az élet múlandóságára. Nem kell betömni minden repedést. Néha elég, ha elfogadjuk a hiányt, mint a jáspis mozaikok közötti fénycsíkot, ami összeköti a múltat a jövővel. És talán, éppen a hiány által válunk egésszé.