A Hiány Kék Topáz Könnyei

A hiány. Olyan, mint egy kék topáz, gyönyörűen csiszolt, mégis hideg. Az ékszere, melyet magunkkal hordozunk, ha elveszítünk valakit vagy valamit, ami a szívünk egy darabja volt. Nem a fájdalom a legnehezebb, hanem az az űr, mely olyankor keletkezik, mikor egy megszokott hang, egy érintés, egy illat többé nem érhető el.

Egy idős mester ült a folyóparton, nézte a víz fodrozódását. Egy fiatal tanítvány lépett oda hozzá, arcán a hiány mély árnyékával. "Mester," kérdezte, "hogyan lehet elviselni a hiányt, ha az egész lelkem beleremeg?"

A mester felvett egy apró kavicsot, és a vízbe dobta. "Látod ezt a kört, mely a vízben keletkezik? A hiány is ilyen. Először hatalmasnak tűnik, elborít mindent. De ahogy telik az idő, a kör egyre tágul, gyengül. Nem tűnik el teljesen, de a középpontjában helyet ad másnak is."

"És mi kerülhet a középpontba, mester?" kérdezte a tanítvány.

A mester mosolygott. "A szeretet emléke. Az a tudat, hogy az, aki vagy amit elveszítettél, valaha a részed volt, és ez örökké veled marad. A hiány nem az üresség, hanem a teljesség egy másik formája. A kék topáz könnyeinek tisztasága emlékeztet arra, hogy szerettünk, és hogy minket is szerettek. Ez a szeretet pedig sosem vész el, csak átalakul, mint a víz körkörös hullámai.