A Hiány Lila Akácfüggönye

A hiány... furcsa vendég. Nem zajos, nem tolakodó. Inkább egy finom, lila akácfüggöny, melyet a szívünk ablakára terít, elhalványítva a valóság színeit. Évekig tartottam a kertemben egy ilyen akácot. Gyönyörű volt, illatos, de a virágzása után mindig éreztem azt a bizonyos... űrt. Hiányzott az a mámorító, édes illat, az a lila színzuhatag, mely az egész világot bearanyozta.

Egyik nap, ahogy a kopár ágakat néztem, megértettem valamit. A hiány nem ellenség. Nem valami, amit el kell űzni, hanem valami, amit meg kell érteni. A hiány emlékeztet arra, ami fontos volt. Arra, ami értékkel bírt. Az akác illata nem múlt el nyomtalanul. Beleivódott a földbe, a levegőbe, a szívembe. A hiánya pedig arra ösztönzött, hogy még jobban megbecsüljem, amikor újra virágba borul.

Életünkben is így van ez. Szeretteink elvesztése, elmúlt kapcsolatok, be nem teljesült álmok... mind-mind lila akácfüggönyként telepednek ránk. De a hiány nem a sötétség szinonimája. Inkább egy emlékeztető. Egy halk suttogás a lélek mélyéről, mely arra kér, hogy ne felejtsük el, ami volt. És hogy készüljünk fel arra, ami lesz. Mert az akác után a rózsák következnek. A tél után a tavasz. A hiány pedig csak a híd a kettő között. Egy lila, illatos híd.