A Hiány Lila Akácvirágai

A hiány. Olyan, mint a lila akác, ami egy elhagyatott udvaron kapaszkodik fel a roskadozó kerítésre. Gyönyörű, illatos, mégis a mulandóság, a veszteség szimbóluma. Évekig éreztem ezt a hiányt, egy űrt, amit senki és semmi nem tudott betölteni. Mintha egy láthatatlan zsinórral lennék összekötve valakivel, aki már nincs itt. Éreztem a távolságot, a csendet, a súlyt.

Aztán egy napon, egy furcsa álomban megjelent egy idős asszony, akinek a tekintete a végtelen óceán mélységét tükrözte. Azt mondta: "A hiány nem üresség, gyermekem. A hiány az emlékezés kertje."

Ébredés után rájöttem, hogy a hiány nem egy fekete lyuk, ami elnyel mindent. Hanem egy tér, ahol az emlékek virágba borulnak. Ahol a nevetés visszhangzik, a szeretet melegít, és a bölcsesség szelíd szellője simogat.

Azóta másképp tekintek a hiányra. Nem elkerülendő fájdalomként, hanem mint egy emlékműre, ami a múltam egy fontos darabjának áll. A lila akácvirágok illata most már nem a veszteséget idézi, hanem a szeretet erejét, ami képes átszövetni a hiány szövetét is. És tudom, hogy a szívünkben mindig lesz hely azoknak, akik már nincsenek velünk, és hogy az ő hiányuk a mi növekedésünk titkos kertje.