A Hiány Lila Akvarellje

A hiány. Olyan, mint egy lila akvarellfolt a lelkünk vásznán. Először talán dühösen próbáljuk letörölni, elfedni ragyogóbb színekkel, de a lila makacsul átsüt. Aztán bánat lesz belőle, szürke esőcseppek, amik tovább mossák a képet. Pedig a hiány nem feltétlenül ellenség. Néha a legsötétebb árnyalatok mélyítik el a fényt. Eszembe jut egy régi történet a sivatagi remetéről, aki egyetlen pohárból ivott. Amikor egy vándor megkérdezte, miért nem gyűjt többet, a remete azt felelte: "Ha teli lenne a pohár, nem venném észre, milyen áldás a víz." Talán a hiány emlékeztet arra, mit, kit szeretünk igazán. Talán a hiány tér a növekedésnek. A hiány nem betöltendő űr, hanem lehetőség, hogy megtanuljunk szeretettel ölelni a teljességetlenséget. Hogy meglássuk a szépséget a törött vonalakban, a zenét a csendben. Hogy megértsük, a lila akvarellfolt is a kép része. Hogy azáltal, hogy elfogadjuk a hiányt, teret engedünk valami újnak, valami gyönyörűnek a megszületésére.