A Hiány Mélytengeri Kékje

A hiány… Mélytengeri kékje. Néha azt hisszük, csupán elvesztett dolgok után érzünk ilyet. Elvesztett szerelmek, elszalasztott lehetőségek, elmúlt pillanatok árnyai. De a hiány ennél sokkal mélyebb. Ott lakozik bennünk, egy ősidők óta ott rejlő üresség, melyet soha nem tudunk teljesen betölteni.

Emlékszem, egyszer egy idős halász mesélt nekem a tengeréről. Azt mondta, néha a legcsendesebb, legkékebb napokon is érzi a mélyben lakozó sötétséget. Azt a végtelen űrt, ahova soha nem jut el a fény. Szerinte ez az űr az, ami a tengert igazán hatalmassá teszi. Ami vonzza a tekintetet, ami tartogatja a titkokat.

Ugyanez a hiány él bennünk is. Nem szabad tőle félni, nem szabad elfojtani. Épp ellenkezőleg, meg kell engedni, hogy átjárjon minket. Mert ebben a hiányban találjuk meg a vágyat. A vágyat a teljességre, a kapcsolódásra, a megértésre. A vágyat arra, hogy valami nagyobb részei legyünk.

A hiány nem a veszteség szinonimája, hanem a potenciálé. A lehetőségé, hogy valami újat teremtsünk, valami mélyebbet fedezzünk fel magunkban és a világban. A mélytengeri kék nem a szomorúság színe, hanem a rejtett kincseké. Merüljünk hát alá, és fedezzük fel a bennünk rejlő végtelenséget.