A Hiány Rubin Vörös Kútja

A hiány. Olyan, mint egy rubin vörös kút a lelkünk mélyén, melynek aljáról sosem tudjuk igazán felmérni, mit hiányolunk. Nem mindig egyértelműen valaki, vagy valami. Néha egy érzés, egy lehetőség, egy elveszett önmagunk darabja. Sokáig azt hittem, a hiány egy ellenség, ami elszívja az energiám, és örökké emlékeztet arra, ami nincs. Küzdöttem ellene, próbáltam betömni a kutat vágyakkal, tárgyakkal, kapcsolatokkal.

Egyik nap, egy esős délutánon, ahogy ültem a kedvenc fotelomban, és a tűz ropogott a kandallóban, hirtelen megértettem. A hiány nem egy ellenség. Hanem egy tér. Egy üres tér, ami arra vár, hogy megtöltsük. Nem kívülről, hanem belülről. Nem mással, hanem önmagunkkal. A hiány nem azt jelenti, hogy valami nincs. Azt jelenti, hogy valami lehet. Hogy van egy hely, ami készen áll arra, hogy növekedjen, fejlődjön, átalakuljon. Engedtem, hogy a hiány rubin vörös fénye átjárjon, és lassan elkezdtem felfedezni, mit is rejt valójában. Nem fájdalmat, hanem lehetőséget. Lehetőséget a gyógyulásra, a növekedésre, a szeretetre. Lehetőséget arra, hogy még teljesebbé váljak, mint valaha hittem volna. És a kút mélyén, a vörös fényben, megláttam önmagam tükörképét, mosolyogva. Tudtam, hogy a hiány sosem tűnik el teljesen, de megtanulhatok vele élni, és a benne rejlő erőt a saját javamra fordítani.