A Hiány Topáz Sárga Édessége

Néha, a legváratlanabb pillanatokban érkezik meg a hiány. Nem tolakodó, nem követelőző, csupán egy finom, topáz sárga édesség, mely elterül a szívünkben. Nem fájdalmas, inkább emlékeztető. Emlékeztet arra, ami volt, arra, ami lehetett volna, és arra, ami sosem lesz. Egy elvesztett mosoly íze, egy elmaradt ölelés melegsége, egy kimondatlan szó visszhangja.

Évekkel ezelőtt, egy őszi napon, mikor a Nap már a Skorpió jegyébe lépett, találkoztam egy idős asszonnyal a parkban. Egyedül ült a padon, és a lehulló leveleket nézte. Odaléptem hozzá, és megkérdeztem, nem fázik-e. Elmosolyodott, és azt mondta: "Dehogy fázom, épp a hiány melenget." Furcsán néztem rá, mire elmagyarázta, hogy a hiány nem feltétlenül szomorúság, hanem a szeretet egy különös formája. Annak a szeretetnek a megnyilvánulása, ami örökké tart, még akkor is, ha a szeretett személy már nincs velünk.

Akkor még nem értettem. De most, ahogy az évek telnek, és a szívemben egyre több topáz sárga édesség gyűlik össze, kezdem megérteni. A hiány nem a veszteség hangsúlyozása, hanem a szeretet megőrzése. Nem a múltba révedés, hanem a jövőbe vetett hit táplálása. Mert tudom, hogy egyszer, valahol, újra találkozom mindazokkal, akiket most hiányolok. Addig pedig, a topáz sárga édesség emlékeztet arra, hogy a szeretet sosem múlik el, csak átalakul.