A Hiány Turmalin Szilánkjai

A hiány. Néha úgy érzem, mintha egy hatalmas, fekete turmalinból lennének a szilánkjai, élesek és hűvösek, belefúródva a lelkembe. Nem a dolgok hiánya ez, nem a tárgyaké, hanem valami mélyebb, valami, ami a szívem legbensőbb kamráiban rejtőzik. Emlékszem egy éjszakára, mikor a csillagok különösen fényesen ragyogtak az égen. Egyedül ültem a kertben, és éreztem ezt a hiányt. Mintha valaki, vagy valami, ami régen a részem volt, eltűnt volna. Akkor megértettem: ez nem egy konkrét személy vagy dolog hiánya. Ez az önmagam egy darabjának a hiánya, azé a részé, aki egykor teljesen hitt a szeretetben, aki feltétel nélkül tudott adni, aki nem félt sebezhetőnek lenni. Az évek során, ahogy a világ csiszolta a széleimet, ez a tiszta, naiv énem lassan eltűnt. Most már csak a szilánkok maradtak, emlékeztetve arra, amit elveszítettem. De rájöttem arra is, hogy ezek a szilánkok nem örökké tartó sebek. Hanem emlékeztetők, amelyek arra ösztönöznek, hogy újra megtaláljam ezt a régi énemet, vagy legalábbis megpróbáljam újraalkotni. Mert a hiány nem feltétlenül fájdalom, hanem lehetőség is. Lehetőség a növekedésre, a gyógyulásra, és arra, hogy újra megtaláljam a teljességet önmagamban.