A Híd Láthatatlan Vonalai

Léleknaplóm ezen bejegyzésében egy olyan érzésről írok, mely gyakran észrevétlenül szövődik be a mindennapjainkba, mégis óriási erőt rejt magában: a várakozásról. Nem az a fajta várakozás, mely türelmetlenül kopogtat az ajtón, sürgetve a pillanatot, hanem az a mélyebb, belső állhatatosság, mely tudja, hogy minden dolognek megvan a maga ideje. Gondoljunk csak a természetre. A mag nem sietteti a csírázást, a rügy nem erőlteti a virágzást. Mindegyik a maga ritmusában bontakozik ki, bízva a folyamatban, a Nap és a Föld erejében. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk elfelejteni ezt az ősi bölcsességet. A Merkúr és a Mars tüzes energiái gyakran elragadnak minket, sürgetve, hogy azonnal cselekedjünk, azonnal megkapjunk. Pedig a Jupiter és a Szaturnusz tanítása, a bölcs terjeszkedés és a kitartó munka egyaránt fontos.

A híd láthatatlan vonalai azok, amiket mi magunk rajzolunk a várakozásainkkal. Ezek a vonalak nem a fizikai síkon léteznek, mégis képesek összekötni a jelent a jövővel. Ha türelemmel, szeretettel és bízva építjük őket, akkor szilárd alapként szolgálnak majd, amin átkelhetünk, amikor eljön az idő. Ez a fajta várakozás nem tétlenség. Inkább egyfajta belső munka, meditáció, melynek során figyeljük a belső hangokat, tisztítjuk a szándékainkat és készülünk a fogadásra. Előkészítjük a talajt, hogy a vágyott mag kicsírázhasson, és megengedjük, hogy az élet a maga ritmusában bontakoztassa ki a nekünk szánt ajándékait. Talán éppen most vagyunk egy ilyen hídépítés közepén, anélkül, hogy tudnánk róla. Figyeljünk a csendre, a belső suttogásra, és engedjük meg magunknak, hogy a várakozás is legyen egyfajta teremtés.

Hagyjuk, hogy a láthatatlan vonalak összeérjenek, és bízzunk abban, hogy a túloldalon valami cs