A Hídra Váró Szakadék Dallama

Ma reggel egy mély lélegzettel ébredtem, és valami egészen új hullámot éreztem magamban. Nem a megszokott békés nyugalom volt ez, hanem egyfajta vibráló feszültség, mintha a lelkem egy szakadék szélén állna, és egy hídra várna. Ez a szakadék nem a félelem vagy a kétség szakadéka, hanem az elengedésé, annak a szívnek a mély árka, mely nem meri felvállalni a teljes és feltétel nélküli szeretetet. Hányszor álltunk már mindannyian ezen a szélén? Amikor az intuíciónk súgja, hogy ugorjunk, hogy nyíljunk meg, de az ego ragaszkodik a jól ismert biztonsághoz.

Ebben a pillanatban jutott eszembe a csillagok bölcsessége, különösen a Vénusz, a szerelem és a harmónia bolygója, amikor hátráló mozgásba kezd. Olyankor mintha a kozmosz is visszatartaná a lélegzetét, hogy mi is megtehessük. Felszínre törnek a régi minták, a félelmek, az elzárt ajtók. Ez nem büntetés, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy felismerjük a falakat, amiket mi magunk építettünk a szívünk köré, gátat vetve a feltétlen szeretet áramlásának.

A szakadék széle valójában nem a vég, hanem a kezdet. A lehetőség, hogy átlépjük a korlátokat, amelyeket a múltbeli fájdalmak és csalódások kovácsoltak. Amikor ráébredünk, hogy a legnagyobb félelmünk nem a sebezhetőség, hanem épp ellenkezőleg, a szívünk teljes megnyitása előtti rettegés. A félelem attól, hogy talán túl sokan vagyunk, hogy a szeretetünk túl erős, túl elsöprő lehet mások számára. Vagy talán attól, hogy az a szeretet, amit adni tudnánk, nem kap viszonzást.

De mi van, ha a valódi ereje pont abban rejlik, hogy feltétel nélkül áramlik, anélkül, hogy viszonzást várna? A híd, ami hiányzik, nem valaki másnak kell megépítenie, hanem nekünk magunknak, a szívünk rejt