A Hit Ametiszt Lángjai

Már régóta érzem, ahogy a világ szürke árnyalatokban próbál megnyilvánulni. Mintha a hétköznapok szürke betonfalai közé szorult volna a lelkem, ahol a reménytelen rutin fullasztó köde telepszik meg. A hit, ez az aprócska mag, látszólag elhervadt bennem. Talán a sok csalódás, a meg nem hallott imák, a válaszok elmaradása miatt. Aztán egy éjszaka, mikor a Hold halványan világított be a szobámba, különös álmot láttam. Egy lakatlan, sziklás hegytetőn álltam, ahol egyetlen apró virág nyílt: egy ragyogó ametiszt színű lángnyelv emelkedett ki a kövekből. Egy hang azt súgta: "Nézz mélyebbre! A hit nem a látványos csodákban rejlik, hanem a csendes kitartásban, a remény apró szikrájában, ami a legsötétebb éjszakában is képes világítani." Felébredve, valami megváltozott. A szürkeség nem tűnt el teljesen, de a bennem lévő ametiszt láng elkezdett vibrálni. Rájöttem, hogy a hit nem egy állandóan lobogó tűz, hanem egy belülről táplált, néha csak pislákoló fény, ami sosem alszik ki teljesen. A hit a csendes meggyőződés, hogy a nehézségek ellenére is van valami, ami magasabb, erősebb, ami összeköt minket a végtelennel. És ez a meggyőződés elegendő ahhoz, hogy a szürke hétköznapokat is ametiszt színűvé varázsolja.