A Hit Ametiszt Pillangó Szárnya

Épp a türelmetlenség karmainak hálójában vergődtem. A várakozás szürke köde ült a lelkemen, eltakarva a Nap sugarait. Úgy éreztem, mintha a sors homokórája lassabban peregne, direkt kínozva engem. Hiszen annyira akartam már látni a munkám gyümölcsét, érezni az erőfeszítéseim jutalmát.

Egyik reggel, a kertben sétálva, megpillantottam egy pillangót. De nem akármilyet! A szárnyai mély ametiszttől ragyogtak, ahogy a napfény megtört rajtuk. Láttam, ahogy épp kibújik a bábjából, még törékenyen és bizonytalanul. Megdöbbentem, ahogy eszembe jutott, hogy mennyi időt töltött ebben a sötét, zárt burokban, mielőtt szárnyra kaphatott volna.

És akkor megértettem. A türelem nem pusztán a várakozás passzív tűrése, hanem a hit aktív táplálása. A hit abban, hogy a mag, amit elvetettem, ki fog kelni. A hit abban, hogy a báb belsejében szárnnyá formálódik valami gyönyörű. A hit abban, hogy a sötétség után mindig felkel a Nap. A pillangó nem sürgette a folyamatot. Nem küzdött a báb ellen. Egyszerűen bízott abban, hogy az átalakulás megtörténik a maga idejében.

A türelmetlenség a hit hiánya. Amikor türelmetlen vagyok, valójában azt üzenem a világnak, hogy nem hiszek a folyamatban, nem hiszek önmagamban, nem hiszek a sorsban. A pillangó emlékeztetett arra, hogy a hit maga a szárny, ami képes felemelni a lelket a szürke ködből a ragyogó égbolt felé. Mostantól türelmesebb leszek, mert tudom, hogy a hit ametiszt pillangószárnya mindig ott van velem, készen arra, hogy repítsen.