A Hit Gránit Oszlopai

Volt egyszer egy vándor, aki egy kietlen sivatagban bolyongott. Nem volt nála más, csak egy térkép, ami egy távoli oázishoz vezetett. A térkép azonban réginek és hiányosnak tűnt, a jelzések néhol elmosódtak. A vándor kételkedni kezdett abban, hogy valaha is eléri a célját. A nap perzselt, a szomjúság gyötörte, és a táj egyhangúsága elvette a maradék reményét is.

Éjjel, a csillagos ég alatt, leült egy homokdűnére és sírni kezdett. Úgy érezte, feladja. Ekkor egy halk suttogást hallott a szívében: „Ne feledd, miért indultál útnak. A térkép csak egy eszköz, a hit az, ami elvezet.”

A vándor felnézett a csillagokra. Eszébe jutott, miért is vágott neki ennek a nehéz útnak. Az oázis nem csak víz és árnyék volt számára, hanem a remény, a gyógyulás, egy új élet lehetősége. Eszébe jutott mindaz, amit elveszített, és mindaz, amiért harcolni akart.

Másnap reggel a vándor felkelt, és újra útnak indult. A térkép továbbra is hiányos volt, de a hite megerősödött. Minden lépésnél a szívére hallgatott, és a belső iránytűje vezette. Napokig vándorolt, mígnem egy távoli zöld folt tűnt fel a horizonton. Az oázis!

A vándor elérte a célját. Nem a térkép vitte oda, hanem a hite. A hit gránit oszlopai tartották meg őt a nehézségek közepette, és vezették el a fényhez. Mert a hit, ha egyszer gyökeret ereszt a szívben, erősebb minden kétségnél és félelemnél.