A Hit Halvány Zöld Hajnala

Emlékszem egy régi kertre, ahol a rózsák sosem nyíltak ki teljesen. Mindig csak félig bontották szirmaikat, mintha féltek volna megmutatni igazi szépségüket a világnak. A kertész, egy idős, ráncos arcú asszony, minden nap gondozta őket, beszélgetett velük, biztatta őket. De a rózsák makacsul tartották magukat a félhomályhoz. Egy nap aztán, egy különösen hideg és szürke reggelen, az asszony elültetett egy apró, jelentéktelen fűszálat a rózsák tövébe. A fűszál nem volt szép, nem volt illatos, de rendületlenül nőtt, emelte apró leveleit a nap felé. És ahogy telt az idő, a fűszál lassan, de biztosan megtanította a rózsáknak, hogy merni kell bízni a fényben. Megmutatta nekik, hogy a gyengeség is lehet erő, és hogy a hit, még ha halvány is, képes áttörni a legkeményebb földet is. A rózsák végül, szirmukat kitárva, a hit halvány zöld hajnalában, végre teljes pompájukban virágoztak. Mert a hit, akárcsak az a fűszál, nem a nagyságban rejlik, hanem a kitartásban és a soha el nem múló reményben.