A Hit Könnycseppek Gyémántja

Néha, a legsötétebb órákban, mikor a kétely szürke ködbe burkol mindent, és a jövő csupán egy fenyegető árnyék, elfelejtjük, mi is tartott minket addig a felszínen. A hit. Nem a vak, megingathatatlan hit, hanem az a törékeny, gyémántként ragyogó könnycsepp, ami a kétségbeesés peremén gurul le.

Emlékszem, egykor én is elvesztem a labirintusban. Minden út zsákutcába vezetett, a szívem pedig egyre nehezebben viselte a reménytelenség súlyát. Aztán, egy csillagfényes éjszakán, mikor már feladtam volna, eszembe jutott egy régi tanítás: a hit nem abban rejlik, hogy mindent látunk, hanem abban, hogy akkor is hiszünk, ha semmit sem értünk.

Ekkor gördült le az első könnycsepp. Nem a fájdalomé volt, hanem a felismerésé. A hit ugyanis nem a bizonyosság, hanem a bátorság arra, hogy elfogadjuk a bizonytalanságot. Hogy bízzunk a láthatatlan erőkben, a karma szövevényes hálójában, vagy éppen a saját belső iránytűnkben.

A gyémántkönnycsepp nem oldotta meg a problémáimat, nem világította meg az utat előttem. Viszont erőt adott ahhoz, hogy egy újabb lépést tegyek. És még egyet. És még egyet. Aztán, egyszer csak, a köd felszállt. Nem azért, mert valaki eloszlatta, hanem mert a hitem fénye elég erős volt ahhoz, hogy áttörje a sötétséget.

És azóta tudom: a hit nem egy szikla, amibe kapaszkodunk, hanem egy könnycsepp, ami elvezeti a bennünk rejlő gyémántot.