A Holnap Elszállt Fátyola

Sokszor hisszük, hogy a holnap valami láthatatlan ígéret, egy puha fátyol, ami vár ránk, hogy kibontsuk, megsimogassuk. De mi van, ha ez a fátyol valójában a ma elszalasztott lehetőségek hártyája, ami úgy foszlik szét a szélben, mint egy téli reggel pára? Olykor annyira belefeledkezünk a jövő megálmodásába, a tervek aprólékos szövögetésébe, hogy észre sem vesszük, miként siklik el mellettünk a jelen. Egy kézmozdulat, egy kimondatlan szó, egy ölelés, amit holnapra halogatunk – mind-mind darabkái annak a fátyolnak, ami a mostból a semmibe vész.

A Kozmikus Táncban a kronosz és kairosz nem csak időegységek, hanem a létezés két arca. A kronosz a számszerűsíthető idő, az óra ketyegése, a napok múlása. A kairosz viszont a megfelelő pillanat, a szent pillanat, amikor az időtlenség beleszövődik a múlandóba. Amikor a holnap ígéretébe kapaszkodunk, gyakran elvétjük a kairosz finom érintését. Elszalasztjuk azt a szikrát, ami a ma adhatna fényt, azt a gyöngyöt, ami már ott van a tenyerünkben, de mi egy távoli gyöngyfüzérről álmodunk. Talán a legnagyobb félelmünk nem is az ismeretlentől való szorongás, hanem az, hogy a végén ráébredünk: a holnap, amit annyira vártunk, a ma eltékozolt perceinek üres tükörképe lett.

A bolygók is állandó mozgásban vannak, sosem ígérnek olyan távoli csodát, amit már most meg nem tapasztalhatnánk. Épp az azonnali befogadás, a jelen pillanat kegyelmének felismerése az, ami lehetővé teszi, hogy a jövő ne csak egy múlandó álom legyen, hanem a ma termékeny talaján sarjadó valóság. Ne várjuk meg, míg a fátyol végleg elszáll, és csak az üres tér marad utána. Bontsuk ki a jelent, öleljük magunkhoz minden apró rezdülését,