A Holnap Fátylába Szőtt Tükör

Van bennem egy régi, tompa félelem, egy olyan árnyék, ami nem a sötét sarkokból bújik elő, hanem a fényes ígéretek mögül. Ez a félelem a jövő, a holnap ismeretlenjétől való rettegés. Nem az a fajta félelem, ami megbénít és megakadályoz a cselekvésben, hanem egy finom, állandó szorongás, egy kérlelhetetlen hang, ami mindig azt suttogja: „Mi lesz, ha…? Mi lesz, ha nem úgy történik, ahogyan elképzelted? Mi lesz, ha csalódni fogsz?”

Emlékszem egy alkalomra, amikor különösen erősen éreztem ezt. A Telihold fényében ültem, a Hold Rákban állt, és a lelkem mélyén lévő sebezhetőség egészen a felszínre tört. A szívemben szőttem a jövőre vonatkozó terveket, színes, ragyogó fonalakból, de minden egyes öltésnél ott volt a kétely, mint egy szürke árnyék. Miért félünk ennyire attól, ami még el sem érkezett? Miért szorongunk azon, amit még formálhatunk, vagy ami talán sosem jön el?

Aztán hirtelen belém hasított a felismerés, mintha egy éles, kristálytiszta fénysugár világította volna meg a szobát. Ez a félelem nem a jövőből fakad, hanem a múltból. Azokból a régi sebekből, a beteljesületlen reményekből, a csalódásokból, amelyek mélyen beégtek a lelkünkbe. A holnap fátylába szőtt tükröt nézem, és ahelyett, hogy azt látnám, ami lehetséges, a saját félelmeim torzított képét vetítem bele.

Pedig a jövő – ahogyan a jelen is – egy üres vászon, amelyre mi magunk festhetünk. A félelem az, ami korlátozza a színeket, tompítja az ecsetvonásokat. Ha elengedjük ezt a ragaszkodást a múlthoz, ha megengedjük magunknak, hogy a jelen pillanatban éljünk, és abból merítsünk erőt, akkor a jövő már nem a rettegés forrása lesz, hanem a lehetőségek végtelen tár