A Holnap Hóval Takart Nyoma

Minden emberi élet egy végtelen, hóval borított mező, ahol a lélek mezítláb lépdel. Minden gondolat, minden érzés, minden cselekedet nyomot hagy a friss porhóban. Amikor reggel felkelünk, és a nap első sugarai megcsillannak a vakító fehérségen, hajlamosak vagyunk csak az előttünk álló, érintetlen teret látni. Elfeledkezünk arról, hogy a tegnap, a holnap előfutára, már mély barázdákat vájt a hóba. Ezek a barázdák nem feltétlenül láthatók a felszínen, mert a szél, az idő, a feledés könnyen betemeti őket. Mégis, ott vannak.

Sokan élnek úgy, mintha minden reggel tiszta lappal indulnának, mintha a hó minden éjjel újra és újra elsimítana minden nyomot. De a Lélek, a Teremtés mélyebb rétegeiben emlékszik. Emlékszik minden megbántó szóra, minden elmulasztott ölelésre, minden elhalasztott álomra. Ezek a befedett nyomok adják a talajt, amire a mai lépéseink épülnek. Ha a tegnap ösvényei tele vannak félelemmel, haraggal, vagy be nem teljesült vágyakkal, akkor a holnap útjai is ezen a rezgésen fognak megjelenni, mégha tudatosan igyekszünk is eltörölni őket.

Ahogy a holdállások és a bolygók mozgása is egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlik az égen, úgy a lélek útját is befolyásolják a korábbi bejegyzések a hóval borított mezőn. Nem kell kutatnunk a múltat, nem kell tépdesnünk a betemetett nyomokat. Elég, ha felismerjük, hogy a mostani pillanat ereje abban rejlik, hogy képesek vagyunk egy új nyomot hagyni, ami felülírja, vagy éppen meggyógyítja a régit. Amikor tudatosan, szeretettel, megbocsátással lépünk, akkor a hó alatt rejtőző régi nyomok is átalakulnak, feloldódnak. Nem tűnnek el, de a jelentésük, a súlyuk megváltozik. A holnap hóval takart nyoma így válik a ma tiszta szándékának