A Holnap Súgó Fátyla

Mélyen lélegzem. A levegő hideg, mégis, ahogy kitágítja a tüdőmet, mintha apró fénypontok ragyognának fel bennem, ébresztve valami ősi tudást. Ülök a verandán, a hajnal első aranysárga sugarai még csak épphogy cirógatják az alvó fák koronáit. Néha elkap egy apró szellő, és libbenő fátyolként suhan el mellettem. Ebben a mozdulatban mindig meglátom a holnapot. Nem azt a holnapot, ami a naptár lapján következik, hanem azt, amit a szívünk rezdülései festenek elénk.

Sokszor, oly sokszor hajlamosak vagyunk elmerülni a tegnap bánatában, vagy épp a holnap ismeretlenjétől rettegni. A lelkünk egy finomhangolt műszer, mely érzékeli az időt, de nem úgy, mint az óra mutatói. Érzékeli a rezgéseket, a lehetőségeket, a sors apró, láthatatlan ösvényeit. A tegnap árnyai olykor ránk vetülnek, és úgy érezzük, sosem szabadulunk belőlük. Pedig a tegnap már megtörtént. Az energiája kifelé áramlik belőlünk, ahogy a Hold vonzza az árapályt. El kell engedni, hogy helyet csináljunk a ma ajándékának, és a holnap ígéretének.

De mi a helyzet a holnappal? Az a rejtélyes, még megíratlan lap. Mennyi félelmet, mennyi szorongást képes ez az egyetlen szó kiváltani! Mi lesz, ha...? Mi van, ha nem...? Pedig a holnap valójában egy súgó fátyol. Egy puha, áttetsző anyag, ami mögött már ott sejlik a következő lépés, a következő felismerés. A probléma az, hogy gyakran túl vastag fátyolnak képzeljük el, áthatolhatatlannak, sőt, akár fenyegetőnek. Pedig valójában csupán a mi belső szemünk az, ami nem lát át rajta.

Amikor elengedjük a tegnapot, és nem ragaszkodunk görcsösen a holnap elvárásaihoz, akkor ez a fátyol elvékonyodik. Akkor látjuk meg