A Holnap Szelíd Lehelete

Mélyen, a lélek csarnokaiban, ott, ahol az időtlen csend uralkodik, gyakran eltévedünk a holnap árnyai között. Felfedezhetjük magunkat, amint aggódva tapogatózunk a jövő ködös tájain, kezünkben a ma ajándéka pedig elfeledett, érintetlen marad. Mintha az életünk egy nagy előkészület lenne valami soha el nem érkező dologra, valami távoli fényre, ami örökké csak ígéret marad, sosem valóság. Pedig a jelen minden pillanata, mint egy-egy aprócska gyémántszem, itt ragyog a tenyerünkben, várva, hogy felismerjük és üdvözöljük.

Ahogy a holdfény táncol a tó felszínén, úgy táncolhatna a lelkünk is a most ragyogó pillanataiban. Ehelyett azonban gyakran inkább a hold árnyait kergetjük, a holnap lehetséges nehézségeit, a még meg nem született kihívásokat, amik talán sosem érkeznek el. Ez a folyamatos várakozás, ez a jövőbe vetett, szinte kényszeres tekintet elrabolja tőlünk a jelen erejét, a spontaneitás örömét, a létezés csupasz, mégis oly gazdag valóságát.

Létezik egy régi mondás: a tegnap történelem, a holnap rejtély, a ma ajándék. Mégis oly sokszor feláldozzuk az ajándékot a rejtély oltárán. Meg kell tanulnunk elengedni a holnap szorítását, és megnyílni a ma szelíd leheletére. Engedjük, hogy a nap melege simogassa arcunkat anélkül, hogy azon gondolkodnánk, vajon holnap is felkel-e. Engedjük, hogy a szél fújjék a hajunkba, anélkül, hogy azon aggódnánk, vajon vihar lesz-e holnap. A teljesség abban rejlik, ha képessé válunk teljes szívvel és lélekkel megélni a mostot, és bízni abban, hogy a holnap majd elhozza a saját válaszait, a maga üzeneteit. Nem kell előre megfejteni, elég csak meghajolni előtte, amikor eljön. Akkor, és