A Homályos Tükör Igaz Visszfénye

Léleknaplóm ezen lapjain a félelemről, pontosabban annak arról a fajtájáról elmélkedem, amely a legmélyebben gyökerezik bennünk: a tükörbe nézés félelméről. Nem a külsőnk, hanem a belsőnk, a lelkünk tükrébe. Ahogy a Hold az éjszaka sötétjében is ott lebeg, néha csak egy vékony sarlóként, néha teljességében ragyogva, úgy hordozzuk mi is magunkban a változás, az önismeret ciklusait. De mi történik, ha a tükör, amelybe néznénk, homályos? Mi van, ha a por, a régebbi sebek, a fel nem dolgozott érzések vastag rétege fedi be, elrejtve előlünk a saját valóságunkat?

Ez a homály nem más, mint a félelem. A félelem attól, amit ott láthatunk. Attól a gyengeségtől, amit elrejtettünk, attól a hibától, amit elfojtottunk, attól a fájdalomtól, amit sosem engedtünk felszínre törni. Azt hisszük, ha nem nézünk oda, akkor az nem létezik. De a lélek nem felejt. A homályos tükör alatt ott pulzál a fényünk, várva, hogy felfedezzük.

Azt mondják, minden Plútó tranzit egy mélyreható átalakulás lehetőségét hordozza magában. Ez az átalakulás gyakran nem más, mint a tükör letisztítása. A homály eloszlatása. Ez a folyamat fájdalmas lehet, hiszen látnunk kell mindazt, amit eddig elrejtettünk. A tükör nem csak a gyönyörűt mutatja meg, hanem a tökéletlenségeket is, a repedéseket, a töréseket. De éppen ezek a repedések azok, amelyeken keresztül a fény be tud áramlani. Éppen ezek a törések tesznek minket igazivá, emberivé, valódivá.

Amikor rászánjuk magunkat, hogy letisztítsuk ezt a homályt, és meglátjuk magunkat a legteljesebb valóságunkban – a fényünkkel és az árnyékunkkal együtt –, akkor kezdődik el az igazi gyógyulás. Akkor fedezzük fel, hogy a homályos tük