A Homokszemek Örökkévaló Tánca

Az élet, mint egy hatalmas, csendes homokóra, lassanként forog, és minden apró homokszem, mely áthalad a szűk nyakon, egy pillanatot, egy érzést, egy találkozást jelképez. Gyakran próbáljuk megragadni őket, markunkba zárni a lepergő időt, abban a téves hitben, hogy ezzel birtokolhatjuk a múlandóságot. Pedig a homok természetéből fakad, hogy sosem ragadható meg teljesen. Mindig lesznek szemek, melyek kiszöknek az ujjak közül, elillannak a szélben, elmerülnek a végtelenbe. És ebben rejlik a szépsége és a kegyetlen igazsága is.

Ma reggel a teraszon ültem, a langyos szél simogatta az arcomat, és valahogy eszembe jutott ez a homokóra metafora. Hány homokszem suhant már át a személyes homokórámon? Hány emlék, mennyi öröm, mennyi fájdalom, mennyi elszalasztott lehetőség? És ami a legfontosabb: mennyi elengedett pillanat? Az elengedés. Ez a szó, mint egy szélfútta homokszem, gyakran megcsillan, aztán tovaszáll, mielőtt igazán megértenénk a jelentését.

Nem arról van szó, hogy felejteni kellene. Sőt. A homokóra, ha alaposabban megfigyeljük, nem eltűnteti a szemeket, hanem csak áthelyezi őket. Ami fent volt, az lent lesz, és fordítva. Minden, amit megtapasztaltunk, minden, amit átéltünk, ott van bennünk, a lelkünk mélyén, mint megannyi apró, csillogó homokszem. De az elengedés abban segít, hogy ne ragaszkodjunk görcsösen ahhoz, ami már lepergett. Hogy ne próbáljuk visszagyömöszölni a lepergett szemeket a felső részbe, mert azzal csak felborítanánk a természetes áramlást.

Az élet maga egy folyamatos áramlás. Egy tánc, ahol a homokszemek, mi magunk, mozgásban vagyunk, egymásba ütközünk, elválunk, aztán újra találkozunk. És a legnagyobb bölcsesség, amit ebből a