A Hosszú Árnyék Tánca a Fényben

Lélekutamon járva gyakran észreveszem, hogy a legnagyobb felismerések nem a ragyogó, napsütötte dombokon várnak, hanem épp a legsötétebb völgyek mélyén, ahol a fény csak elvétve töri meg az árnyék birodalmát. Ma arról az árnyékról szeretnék beszélni, amely gyakran kísér bennünket, a belső sötétségről, amit oly makacsul próbálunk elrejteni a világ és önmagunk elől. Ez nem egy démon, nem is egy ellenség, hanem csupán a hiány, a félelem vagy a meg nem értés tükre. Éppen azokon a napokon, amikor a leginkább ragyogtatni szeretnénk magunkat, amikor a belső elvárások súlya nyomaszt, akkor jelenik meg ez az árnyék a legélesebben. Olyan, mint egy öreg táncpartner, aki mindig ott van, de sosem kérjük fel. Pedig ha megtennénk, ha táncra hívnánk, meglepő dolgokat fedezhetnénk fel. Mert az árnyék is én vagyok, a részem, a rejtett zugaim, amikre szükségem van a teljességhez. Ahogy a Hold a Nappal táncol, úgy táncol a fény is az árnyékkal. Nincs egyik a másik nélkül. Az elfogadás, a megértés, és a szeretet az a zene, amire ez a tánc igazán gyógyítóvá válhat. Engedjük meg magunknak, hogy meglássuk árnyékunkat, ne meneküljünk tőle, hanem lépjünk be vele a közös táncba. Hiszen az a fény, amire olyannyira vágyunk, épp az árnyék mélyéről törhet fel.