A Hosszú Árnyékba Borult Híd

Vajon hány alkalommal álltunk már a túlsó parton, figyelve a távolodó hidat, amit mi magunk égettünk fel? Nem szándékosan, persze. Inkább a hallgatás, a félelem vagy éppen a büszkeség apró, láthatatlan lángjaival, melyek épp oly hatásosak, mint a lobogó tűzvész. Azt hisszük, a hidak erősek, acélból és betonból épülnek, de a lélek hidjai más anyagból valók. Azok az egymás iránti megértés, a türelem és a megbocsátás finom szövetéből szövődnek, és egyetlen elkapkodott szó, egy kimondatlan bocsánatkérés, vagy egy elengedett kéz is képes romba dönteni őket.

Gyakran gondolok arra, hogy az életünk során hány ilyen hidat hagyunk a romok között heverni. Néha azért, mert félünk átkelni rajtuk újra. Félünk a sebezhetőségtől, a visszautasítástól, a felismeréstől, hogy mi magunk voltunk azok, akik először elindítottuk a pusztulást. Máskor egyszerűen csak elfelejtjük, hogy ott vannak. Az idő homokszemei alatt eltemetve, a zajos mindennapok szirénáinak árnyékában, várják, hogy valaki megtalálja őket, és ismét építeni kezdje.

De minden hídnak van egy másik oldala. Egy új kezdet, egy új lehetőség. Még ha az árnyékok hosszúra is nyúlnak felettük, és a por vastagon lepi őket, a remény fénye mindig átszűrődik valahol. A felismerés, hogy nem késő. Nem késő felvenni a szerszámokat, nem késő elkezdeni újra építeni. Lehet, hogy már sosem lesznek pontosan ugyanolyanok, mint régen. De talán, éppen ez a szépségük. A rajtuk hagyott sebhelyek mesélni fognak a kitartásról, a tanulságokról és arról a mély szeretetről, ami még a legpusztítóbb tüzet is képes túlélni. Hát nem ez a valódi erő? A tudás, hogy a lélek hídjai, még ha romokban is hevernek, sosem semmisülnek meg teljesen.