A Hosszú Fény Ébredése Bennem

Léleknaplómban ma a telihold fénye alatt írok, ami nem csak az égboltot, hanem a lelkem legmélyebb zugait is megvilágítja. Olyan érzés ez, mint amikor egy régóta elfeledett sarokban hirtelen felgyullad a lámpa, és meglátod a port, a pókhálókat, de velük együtt a rég elrejtett kincseket is. Ez a hirtelen fény arra késztet, hogy szembenézzek egy régóta dédelgetett, de elfojtott érzéssel: azzal a vággyal, hogy folyamatosan a legjobbat nyújtsam. Nem csak a külvilágnak, hanem önmagamnak is. Mintha egy láthatatlan mérce állna a fejemben, aminek minden reggel meg akarok felelni, minden tettemmel túl akarom szárnyalni az előző napot.

Ez a tökéletességre való törekvés sokáig hajtóerő volt, egy fénylő cél, ami felé haladtam. De az idő múlásával, a sok botlás, a megkopott illúziók és az önismeret mélyülésével rájöttem, hogy ez a fény olykor vakító is lehet. Nem engedi látni a pillanat apró szépségeit, a hiányosságok finom rajzolatát, ami épp oly emberivé és egyedivé tesz. A folyamatos készenlét arra, hogy megmutassam a legjobb arcomat, egyfajta belső feszültséget teremtett, ami lassan, észrevétlenül felőrölte az örömöt, a spontaneitást. Mintha egy díszes, de nehéz ruhában járnék, ami állandóan húz lefelé.

A mai telihold fénye azonban más. Nem ítélkezik, nem mérlegel. Egyszerűen csak van, és fényt ad. Ebben a fényben meglátom, hogy az igazi „legjobb” nem a hibátlan teljesítményben rejlik, hanem abban a képességben, hogy elfogadom magam, a hullámvölgyeimmel együtt. Abban a gyengédségben, amivel a saját emberi korlátaimra tekintek. Ebben a pillanatban érzem, hogy ez az elfogadás a legmélyebb gyógyír. Nem kell a tökéletességre törekednem, elég, ha egyszerűen csak vagyok, a