A Hosszú Út Láthatatlan Társa

Van úgy, hogy az ember annyira belegabalyodik a saját cselekedeteinek, döntéseinek és mulasztásainak pókhálójába, hogy elfelejti, nem egyedül járja az útját. Azt hiszi, minden teher az ő vállán nyugszik, minden harc az ő győzelme vagy veresége. Pedig minden egyes lépésünket átszövi egy láthatatlan, mégis érzékelhető háló, egy kozmikus tánc, melyben a csillagok is velünk együtt rezdülnek. Emlékszem, amikor én is ebben a vakságban éltem. Azt hittem, a Sors a kezemből olvasható ki, és minden rosszért kizárólag én vagyok a felelős. Egy Skorpió telehold idején, amikor a mélységek feltárulnak és a rejtett igazságok a felszínre törnek, éreztem meg először ezt a finom, mégis hatalmas energiát.

Nem tudom, mi volt az, talán egy elejtett gondolat, egy hirtelen felvillanó kép, de ráébredtem, hogy a gondolataim, az érzéseim, a rezgéseim mind-mind apró magok, melyeket elvetek a földbe. És ezek a magok nem csupán az én kis kertemben szöknek szárba, hanem a világ szövetébe is beépülnek. Akár egy csendes folyó, amely utat vág magának a sziklák között, úgy alakítjuk mi is a valóságot a belső világunkkal. Az igazi lecke azonban az volt, hogy nem kell irányítanunk ezt a folyamatot. Elég figyelni, befogadni és elengedni. Hagyni, hogy a belső fényünk, a Lélek tiszta energiája áradjon belőlünk, és ezzel megvilágítsa az utunkat. Mert a Sors nem egy előre megírt forgatókönyv, hanem egy folytonosan alakuló közös műalkotás, melynek mi magunk is teremtő résztvevői vagyunk. És ekkor értettem meg, hogy a legnagyobb bölcsesség nem a jövő megismerésében, hanem a jelen pillanat odaadó megélésében rejlik, a tudatban, hogy sosem vagyunk egyedül a nagy utazásban. A láthatatlan társunk mindig velünk van, segítő kéznyújtása