A Hosszú Út Szerafinit Hajnala

Léleknapló barátaim,

Vannak időszakok az életünkben, amikor a súlyos fátyol fűszeres illatú porral fedi be a szemünket, és nem látjuk a fényt. A lábunk ólomtámaszként ragad a talajhoz, és a mozgás, a továbblépés gondolata is kimerít minket. A Lélek akkoriban egy fáradt vándorhoz hasonlít, aki a sivatagon keresztül gyalogol, és minden homokszem a hátán cipelt teher súlyát növeli. A végtelen távolban egy oázis képe táncol, de annyira messze van, hogy a remény szikrája is kihunyni látszik.

Ez a mélységes fáradtság, a testi és lelki kimerültség nem a lustaságból fakad. Ez egy hívás a Lélektől, hogy lassítsunk, hogy megálljunk, és valóban figyeljünk magunkra. Hányszor száguldunk át az életen, próbálva megfelelni külső elvárásoknak, elnyomva belső hangunkat, amíg teljesen ki nem merülünk? Ez a fáradtság egy figyelmeztetés, egy üzenet, hogy túlzottan kifelé éltünk, és elfelejtettük táplálni a belső templomot.

Mostanában én is éreztem ennek a fátyolnak a súlyát. A tavaszi napfény ellenére, ami oly sok energiát ígér, én egyfajta belső telítettséget éreztem. Mintha a lelkem egy szivacs lenne, ami túl sok vizet szívott magába, és már nem képes több befogadására. Ekkor jött el a pillanat, hogy megálljak. Hogy ne erőltessem magam, ne próbáljam megúszni a pihenést. Hagyom, hogy a csend betöltsön.

A gyógyulás első lépése az elfogadás. Elfogadni, hogy most ez van. Elfogadni, hogy a Léleknek pihenésre van szüksége. Nem ítélkezni, nem szégyellni magunkat, hanem odafordulni a kimerült részünkhöz, mint egy szerető szülő a fáradt gyermekéhez. Adjunk magunknak teret és időt a feltöltődésre. Ez nem önzés, hanem a legmagasabb