A Hosszú Vágyak Visszhangzó Forrása

Mélyen, a lélek rejtett zugában, valahol ott, ahol a múlt és a jövő árnyai összeérnek, ott lakozik egy forrás. Nem a tiszta víz csörgedező, kristályos forrása ez, hanem a hosszú, kimondatlan vágyaké. Azoké a vágyaké, amelyeket olykor eltemetünk a mindennapok sürgető zaja alatt, amelyeket félve ejtünk ki, nehogy súlyukkal összetörjenek, vagy nehogy éppen a kimondás pillanatában illanjanak el, mint a hajnali köd. Mintha egy égi karmester a Földre küldte volna az emberi szív minden egyes rezdülését, hogy visszhangra találjon.

Ez a forrás időtlen. Nem múlik el a hold ciklusokkal, nem apad ki évszakok váltakozásával. Folyamatosan táplálkozik a belsőnk mélyén születő, szűnni nem akaró sóvárgásokból. Egy új szerelem utáni vágyódás, egy rég elveszett barátság felébredt emléke, a mélyebb értelem keresése a rohanó világban, a vágy, hogy valóban lássanak, értsenek – mindezek cseppről cseppre építik fel a forrás tengerét. Olykor zavaros, máskor tiszta, attól függően, mennyire merünk őszintén szembenézni saját vágyainkkal.

Mert a forrás csak akkor tud tiszta vizet fakasztani, ha merünk beletükröződni. Ha merjük meglátni benne a saját arcunkat, a félelmeinket és a reményeinket. A vágyak sokszor rejtetten hordozzák azokat a leckéket, amelyeket a lelkünk a legnagyobb hévvel igyekszik megtanulni. Lehet, hogy egy régi asztrológiai házban rejtőzik az eltemetett vágyak kulcsa, egy elfeledett Vénusz kvadrát, mely még mindig hatással van a szívünk választásaira. Vagy egy Szaturnusz tranzit, mely éppen arra kényszerít, hogy újraértékeljük, mi is az, ami igazán táplálja a lelkünket.

A forrás visszhangja nem mindig egyenes. Néha torzít,