A Jégbe Zárt Fény Magja

Van, hogy az emberi lélek, egy hosszú, fagyos éjszaka után ébred. Nem a külső világ hidege, hanem a belső dermedtség az, ami körbefon. Amikor azt hiszed, a szíved egy apró, szikrázó jégkockává vált, melyben ott szunnyad a hajdan volt fény, de képtelen kiolvadni, felmelegedni. Ez a belső fagyás gyakran a félelmek, a tévedések vagy a meg nem élt álmok csendes felhalmozódásából ered, és olyan nehéznek tűnik szétolvasztani. Mintha maga a fény is fogságba esett volna egy átlátszó, mégis áthatolhatatlan börtönben. Olykor a Skorpió ereje, a mélység vágya hoz el minket ide, hogy szembenézzünk a saját sötétségünkkel, a vastag jégréteggel, amit önmagunk köré építettünk. De még a legvastagabb jégtömb is rejthet egy szunnyadó magot, egy életet hordozó apró pontot. Ez a pont a lélek eredeti, tiszta esszenciája, az az isteni szikra, ami sosem alszik ki teljesen. A feladatunk nem az, hogy erővel törjük szét a jeget, hanem hogy csendben, türelemmel engedjük, hogy a belső fényünk melege átjárja, fokról fokra, molekuláról molekulára. Ahogy a nap első sugarai megcsókolják a fagyos tájat, úgy érdemes hagyni, hogy a tudatosság gyengéd fénye megvilágítsa a jégbe zárt magot. Ez a folyamat nem azonnali, és nem fájdalommentes, de ahogy a jég repedezni kezd, apró csatornákon keresztül elindul az áramlás, és a magból új élet sarjadhat. A gyógyulás, a felébredés a jég olvadásával kezdődik, és a bennünk rejlő fény lassú, mégis megállíthatatlan kibontakozásával teljesedik be.