A Jelenlét Topáz Aranyló Fénye

Tegnap egy apró, szürke veréb landolt az ablakpárkányon. Tudom, jelentéktelennek tűnik. De ahogy ott ült, a kis mellkasát feszítve, a napfény pedig megcsillant a tollazatán, valami megmozdult bennem. Nem a vágy, hogy befogadjam, ne is a félelem, hogy berepül. Csak a puszta, tiszta jelenlét. Ott volt, ebben a pillanatban, teljesen a maga verebségében. És én is.

Hajlamosak vagyunk a jövőbe vetíteni magunkat, terveket szőni, ábrándozni. Vagy éppen a múltba ragadni, elemezni, megbánni, szépíteni. De a jelen, ez a szent pillanat, gyakran elszökik a figyelmünk elől. Pedig benne rejlik minden. A lélegzetünk, a szívverésünk, a veréb a párkányon.

Észrevettem, hogy minél inkább a jelenben vagyok, annál kevésbé kínoznak a szorongások. Mintha a jövő bizonytalansága, a múlt terhei elveszítenék az erejüket ebben az aranyló fényben. Mert a jelenben nincs félelem, csak tapasztalás. Nincs hiány, csak teljesség. Nincs ítélet, csak elfogadás.

Próbáld ki te is. Hunyd le a szemed. Érezd a levegőt a bőrödön. Hallgasd a csendet, ami a zajok mögött rejtőzik. Vedd észre a testérzeteidet, a gondolataidat – de ne ragadj le náluk. Egyszerűen csak légy.

Ez az a topázfényű jelenlét, ami mindig elérhető. Nem kell érte küzdeni, nem kell megkeresni. Ott van, belül, a lényed magjában. Csak engedd, hogy ragyogjon.