A Kényszer Labradorit Ketrece

A Labradorit, ez a mélyen irizáló kő, sokaknak a varázslat, a rejtett dimenziók kapuját jelenti. Számomra azonban most a kényszer csapdájának szimbóluma. Évekig cipeltem egy láthatatlan terhet, a "kell" béklyóját. "Kell jónak lennem", "kell sikeresnek lennem", "kell szerethetőnek lennem"... ezek a mantrák fonódtak körém, egyre szorosabban, mint egy kígyó. Elfojtottam a vágyaimat, a valódi énemet, hogy megfelelhessek valakinek – valakinek, aki talán sosem is létezett igazán, csak a fejemben.

Aztán egy nap, egy asztrológiai konstelláció, talán egy Szaturnusz-Neptunusz kvadrát (bár az égiek állásai nem mindig ennyire kézzelfoghatóak), megrepesztette a ketrecet. Egy apró rés keletkezett, ahol beszűrődött a fény. Felismertem, hogy a kényszer nem más, mint a félelem álcája. Féltem attól, hogy ha nem felelek meg, nem szeretnek, nem fogadnak el. Pedig a valódi szeretet nem feltételekhez kötött.

A Labradorit, ami addig a börtönöm volt, most elkezdett átalakulni. A korlátaim helyett a lehetőségeimet kezdtem látni benne. A szivárványos színek emlékeztettek arra, hogy az élet nem fekete-fehér, és hogy az elfogadás, a szeretet belülről fakad. A felszabadulás lassú folyamat, de minden "kell" helyett egy "akarok" lép, egyre könnyebb lélegezni. A ketrec lassan elporlad, a Labradorit pedig a saját, igazi fényemet kezdi visszatükrözni.