A Kényszer Zörgő Csontvázkeze

A kényszer. Furcsa, rideg útitárs. Nem a vágy édes suttogása hívja életre, hanem a félelem jeges lehelete. A csillagok néha furcsa táncot járnak, és ilyenkor a Szaturnusz szigorú tekintete a Hold törékeny ezüstjén megtörve, a kényszer árnyékát vetíti lelkünk sötét zugaiba. Egy régmúlt történet jut eszembe. Egy idős kertész, aki élete minden egyes napján, ugyanabban az órában, ugyanúgy metszette a rózsáit. Azt hitte, a tökéletességre törekszik, de valójában a káosztól rettegett. Rettenett attól, hogy a természet átveszi az irányítást, és a rózsái nem az ő elképzelése szerint virágoznak majd. Egy napon egy vihar letarolta a kertjét. Minden tönkrement, amit olyan gondosan épített. Először kétségbeesett, de aztán, a romok között sétálva meglátta, hogy az a rózsatő, amelyet a vihar különös módon érintetlenül hagyott, sokkal szebben virágzik, mint valaha. Szabadon, vadon, a maga természetes pompájában. Rájött, hogy a kényszer csak börtön volt, amit maga épített magának. Az igazi szépség a spontaneitásban, a váratlanban rejlik. Engedjük el a csontvázkezet, és hagyjuk, hogy a szívünk vezessen.