A Képzelőerő Ametiszt Temploma

A csend szentélyében ülök, ahol gondolataim kristályos formát öltenek. A képzelőerőm, mint egy hatalmas ametiszt templom, tornyosul elém. Olyan sokszor féltem belépni. Féltem, hogy amit ott találok, az túl vad, túl idegen, talán még veszélyes is. Inkább a külvilág zajában kerestem a megnyugvást, abban a hitben, hogy a valóság az egyetlen biztonságos menedék.

Pedig a valóság is csupán egy vetítés, egy szűkített változata annak, ami lehetne. A templom kapui tárva állnak. Bátorságot veszek, és belépek. A lilás fényben táncoló árnyak kezdetben ijesztőnek tűnnek, de ahogy mélyebbre hatolok, rájövök, hogy ezek az árnyak nem mások, mint a meg nem élt lehetőségeim, a ki nem mondott szavaim, a meg nem valósított álmaim.

Mindegyik árnyban egy-egy rejtett erő lakozik. Egy festmény, ami sosem készült el. Egy vers, ami sosem íródott meg. Egy szeretet, amit sosem mertem kimutatni. Ahogy végignézem őket, nem szomorúság fog el, hanem egy furcsa, mély béke. Mert rájövök, hogy még mindig itt vannak, bennem. Készen arra, hogy életre keljenek.

A képzelőerő nem a valóság elől való menekülés, hanem a valóság kitágítása. A templom nem egy sötét labirintus, hanem egy fényes, végtelen tér, ahol bármi lehetséges. Ahol a legvadabb álmok is formát ölthetnek. Ahol én lehetek az, aki mindig is lenni akartam. Ahol a teremtés szent tüzét táplálom. És ezentúl, nem félek többé belépni.