A Kételkedés Amellettiszta Köde

Ma reggel, ahogy a nap első sugarai átszűrődtek a függönyön, egy különös érzés fogott el. Olyan volt, mintha egy sűrű, amellettiszta köd ereszkedett volna a lelkemre, elfedve a korábban oly tisztán látott utat. A kételkedés köde. Nem a világ dolgaiban való kétkedés ez, hanem a saját belső iránytűmben, a megérzéseimben, az intuíciómban való. Mintha valaki belülről suttogna, hogy nem vagyok elég jó, hogy az álmok, amiket dédelgetek, csupán illúziók.

Tudom, hogy ez a köd nem valós. Tudom, hogy a lélek néha próbák elé állít minket, hogy megerősödjünk, hogy még mélyebbre ássunk a saját igazságunkban. De mégis, a köd ott van, hideg és átható, és nehéz meglátni mögötte a fényt.

Eszembe jut egy régi történet egy remetéről, aki egy magas hegytetőn élt. Azt mondták róla, hogy soha nem kételkedett a saját útjában. Egy nap egy fiatalember felkereste őt, és megkérdezte, hogyan lehetséges ez. A remete mosolyogva válaszolta: "A kételkedés egy természetes jelenség, mint a köd a hegytetőn. De a köd nem tudja megváltoztatni a hegy valóságát. Csak ideiglenesen eltakarja a kilátást. A lényeg, hogy ne a ködre fókuszálj, hanem a belső iránytűdre, amely mindig a helyes irányt mutatja."

Eszembe jutnak a remete szavai, és mély lélegzetet veszek. Tudom, hogy ez a köd elmúlik majd. Tudom, hogy a belső iránytűm, a szívem bölcsessége továbbra is vezetni fog. Addig pedig türelemmel és önmagamba vetett hittel várom, hogy a nap felperzselje a kételkedés amellettiszta ködét, és újra tisztán lássam az utat.