A Kételkedés Apatit Szürkülete

A kételkedés… olykor egy finom szürkület, mely beborítja a szívünket, és elhalványítja a bennünk élő fényeket. Nem ordít, nem kiabál, csupán suttog, apró kérdéseket ültetve el a tudatunkban. Elég vagy? Jól csinálod? Megérdemled? Ezek a kis magok, ha nem figyelünk, hamar gyökeret eresztenek, és sűrű, sötét erdőt növesztenek a lelkünkben.

Emlékszem, egykor én is elvesztem ebben az erdőben. Minden döntésemet megkérdőjeleztem, minden lépésem mögött ott ólálkodott a bizonytalanság. Azt hittem, valami nincs rendben velem, hogy mások jobbak, okosabbak, sikeresebbek nálam. Nem láttam a saját értékeimet, a saját erőmet.

Egy nap, egy idős asszonnyal találkoztam a hegyekben. Arca ráncos volt, mint egy ősi térkép, szeme pedig mély, mint egy csillagos éjszaka. Meglátta bennem a kételkedés árnyait. Nem ítélt el, nem tanácsolt, csupán elmesélt egy történetet egy apró magról, mely félénken bújik ki a földből. A mag kételkedett abban, hogy képes lesz virággá válni. Félt a napfénytől, a széltől, az esőtől. De a föld szeretettel táplálta, a nap melegen simogatta, és a szél óvatosan ringatta. A mag végül legyőzte a félelmeit, és gyönyörű virággá nyílt.

Ekkor értettem meg. A kételkedés nem ellenség, hanem próbatétel. A szürkületben is ott van a lehetőség, hogy meglássuk a bennünk rejlő fényt. Nem kell tökéletesnek lennünk, elég, ha merünk hinni önmagunkban, még akkor is, ha a suttogások el akarják nyomni a szívünk hangját. A kételkedés apatit szürkületét átjárhatja a bizalom, az önelfogadás, és a szeretet fénye.