A Kételkedés Borostyán Gyökerei

A kert közepén álltam, a kezemben egy apró borostyán darab. Láttam benne a bezárt ősidőket, a megkövült napfényt, a múlandóság emlékművét. És hirtelen megértettem. A kételkedés is ilyen. Belénk zár egy régi félelmet, egy korábbi csalódást, egy megszilárdult hitetlenséget. Gyökereket ereszt a szívünkben, és ahelyett, hogy táplálna, inkább szorít.

Évekig küzdöttem azzal a gondolattal, hogy nem vagyok elég. Elég jó, elég okos, elég szerethető. Minden lépésemet megkérdőjeleztem, minden szavamat átgondoltam, mintha egy láthatatlan bíró előtt kellene felelnem. Azt hittem, ez a szerénység jele, pedig valójában a kételkedés mérge marta a lelkemet.

Aztán egy nap, egy barátom azt mondta: "A kételkedés nem alázat, hanem félelem. Felszabadítod magad, ha elengeded." És akkor rájöttem, igaza van. A kételkedés nem véd meg a hibáktól, csak megbénít. Nem segít jobb döntéseket hozni, csak megakadályoz abban, hogy egyáltalán döntsünk.

Ez a kis borostyán emlékeztet arra, hogy a kételkedés is a múlt része lehet. Megkövülhet, bezárhat bennünket, de a napfény ereje – a szeretet, az elfogadás, az önmagunkba vetett hit – felolvaszthatja a jégpáncélt. Ne engedjük, hogy a gyökerei megfojtsák a lelkünk kertjét. Inkább engedjük, hogy a fény átragyogjon rajta, és emlékeztessen arra, hogy a kételkedés leküzdése az önmagunkba vetett hit felé vezető út első lépése. A kételkedés egy lecke, nem egy börtön.