A Kételkedés Borostyán Szíve

Suttogások a fejemben. Kételyek kígyózó ösvényei, melyek elvisznek az erdő sűrűjébe, ahol a fény már alig szűrődik át a lombkoronán. Ott találom azt a borostyánszívet. Nehéz, hideg, mégis vonz valami megmagyarázhatatlan erővel.

Azt mondják, minden emberi lélek magában hordozza. A hit fényes lángja mellett ott izzik a kétely sötét parazsa is. De meddig engedjük, hogy ez a parázs perzselje a szívünk szirmait? Meddig hagyjuk, hogy a kétely megbénítson, megakadályozva, hogy szárnyra kapjunk és a fény felé repüljünk?

A válasz, mint oly sokszor, bennünk rejlik. Nem a kételyt kell elpusztítani, mert az a miénk, a része a tapasztalásnak. Hanem megtanulni irányítani a tüzét. Átformálni az égető fájdalmat az óvatosság bölcsességévé. Felismerni, mikor a kétely a félelmünk leple, és mikor az intuíciónk suttogása.

Most, hogy ezt tudom, a borostyánszív már nem tűnik olyan félelmetesnek. Hideg tapintása emlékeztet a valóságra, a nehézségekre, de a benne rejlő fény, a napfény, ami valaha átjárta a gyantát, emlékeztet a lehetőségre is. A lehetőségre, hogy a kétely nem ellenség, hanem egy társ a lélek útján. Egy társ, akivel megtanulhatok táncolni a fény és árnyék határán.