A Kételkedés Ezüst Tükörlabirintusa

Néha, a legcsillogóbb ragyogásban is ott lappang a kétely árnya. Olyan ez, mint egy ezüst tükörlabirintus, ahol minden reflexió a saját bizonytalanságunkat veri vissza. Egyik nap, egy idős asszonnyal találkoztam a parkban. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja. Megszólítottam, mire elmesélte, hogy sosem merte megvalósítani az álmát, hogy festő legyen. Mindig hallotta a fejében a kétely suttogását: "Nem vagy elég jó, sosem fog sikerülni." Évtizedek teltek el, a vásznak pedig érintetlenek maradtak.

Megértettem őt. Én is jártam már abban a labirintusban. De rájöttem, hogy a tükrök csak azt mutatják, amit mi magunk belelátunk. Ahelyett, hogy a hiányosságainkra fókuszálnánk, megpróbálhatjuk a lehetőségeinket meglátni. Az idős asszonynak azt mondtam, sosem késő elkezdeni. Nem kell tökéletesnek lenni, csak őszintének.

Elváltunk, és én tovább sétáltam, de nem sokkal később láttam, hogy az asszony elővett egy kis vázlatfüzetet és ceruzát, és elkezdte lerajzolni a parkban lévő virágokat. Az ezüst labirintus falai talán nem tűntek el teljesen, de egy repedés keletkezett rajtuk, ahol a napfény bejuthatott. És ez a napfény a reményé volt.