A Kételkedés Fekete Obszidiánja

A Kételkedés, ez a hűvös, fekete obszián kő, oly gyakran telepszik meg a szívünkben. Nem engedi, hogy a fény behatoljon, hogy a bizalom virágai kibontakozzanak. Egy napon, miközben a hegyek között vándoroltam, rábukkantam egy barlangra, melynek mélyén egy apró tó csillogott. A tó vizét egyetlen keskeny fénysugár érte, mely áthatolt a barlang száján. A tó körül pedig, furcsa módon, apró virágok nyíltak. Éreztem, hogy ez a hely többet akar mutatni, mint amit látok. Leültem a tó partjára és csukott szemmel hagytam, hogy a barlang csendje átjárjon.

Aztán megláttam. Egy hatalmas obszián szikladarab állt a tó felett, elzárva a fény útját. Éreztem a súlyát, a hidegségét. Majd láttam, hogy a szikla apró repedésekkel van tele. Ezeken a repedéseken keresztül szűrődött be az a kevés fény, ami életet adott a virágoknak. Megértettem. A Kételkedés is ilyen. Hiába próbáljuk teljesen kizárni a fény útját, a szívünk mélyén mindig maradnak apró repedések, réseken keresztül a remény, a bizalom szikrái. Ezek a szikrák táplálják a bennünk rejlő lehetőségeket, várva a pillanatra, hogy a kétely sötét obsziánja végre porrá zúzódjon. Ne harcoljunk a Kételkedés ellen, hanem figyeljük a repedéseket. Azokban találjuk meg a kiutat a fényhez.