A Kételkedés Fekete Pillangója

A kertemben egy különös fekete pillangót láttam. Nem repült, csak ült a rózsabokor legszomorúbb, szinte már elszáradt ágán. Szárnyai sötétek voltak, mint az éjfél, és valami mélabú áradt belőlük. Megszólítottam, s a pillangó – meglepő módon – válaszolt. Azt mondta, ő a Kételkedés. Azt mondta, az emberek hívják őt, amikor nem hisznek önmagukban, amikor elfelejtik a bennük rejlő isteni szikrát. A Kételkedés szárnyai, mint finom hálók, befogják a fényt, és sötétséggé alakítják. A rózsabokor haldokló ága pedig a gyökereinktől való eltávolodást jelképezi, azt, amikor elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. Rájöttem, hogy mindannyian időnként tápláljuk ezt a fekete pillangót. Amikor megkérdőjelezzük a döntéseinket, a képességeinket, vagy a helyünket a világban. De a pillangó azt is súgta, hogy a kétely nem feltétlenül ellenség. Ha nem engedjük, hogy teljesen elborítson bennünket, akkor emlékeztethet a gyökereinkre, a belső erőnkre, és arra, hogy mindig van kiút a sötétségből. Elbúcsúztam a pillangótól, és megöntöztem a rózsabokrot. Tudtam, hogy a Kételkedés néha visszatér, de most már felkészültebb vagyok, hogy távol tartsam a kertemtől.