A Kételkedés Fluorit Ködfátylai

Azt mondják, a fluorit eloszlatja a zavart. Én a magam részéről régóta próbálok egy szép darabot tartani magamnál, de valahogy sosem érzem, hogy valóban hatna. Talán mert a kétely már annyira mélyen gyökerezik bennem, mint egy vén fa gyökerei a sziklában. Mindig ott van, a tudatom peremén, egy finom, szinte érezhetetlen köd, ami befedi a reményt, az intuíciót, a hitet.

Ma például egy régi barátom keresett meg. Egy nagy lehetőséget vázolt fel, olyasmit, amiről régóta álmodtam. És az első gondolatom nem a lelkesedés volt, hanem a kétely. Vajon elég jó vagyok hozzá? Mi van, ha elrontom? Mi van, ha kiderül, hogy nem vagyok képes rá?

Megpróbáltam elhessegetni a gondolatokat. Mondtam magamnak, hogy ne legyek ennyire pesszimista. De a kétely ott maradt, mint egy makacs folt a lelkem vásznán. Aztán eszembe jutott egy régi történet, amit egy tibeti szerzetestől hallottam. Arról szólt, hogy a kétely nem feltétlenül ellenség. Lehet egyfajta védekező mechanizmus, ami óv a csalódástól, a fájdalomtól. De ha hagyjuk, hogy átvegye az irányítást, akkor megbénít, és megakadályoz abban, hogy megéljük a teljes potenciálunkat.

Talán a kétely nem elpusztítandó ellenség, hanem egy olyan társ, akivel meg kell tanulni együtt élni. Aki időnként figyelmeztet, hogy ne legyünk naivak, de akit nem szabad hagyni, hogy elvegye tőlünk a bátorságot. Ma este meggyújtok egy gyertyát, és hagyom, hogy a fluorit ködfátylai körbeöleljenek. Nem azért, hogy eltűntessék a kételyt, hanem hogy megtanuljak táncolni vele, ebben a bizonytalan, de mégis gyönyörű világban. Talán a kétely éppen arra emlékeztet, hogy a hit nem vak vakság, hanem tudatos választás a bizonytalanság ellenére is.