A Kételkedés Füst Holdudvara

A Hold is kettős arcot mutat néha. Nem a világosságot rejti el, hanem a bizalmatlanság finom, szürke fátylát borítja ránk. Érzem a mellemben ezt a tompa nyomást, a „mi van, ha” kérdések sűrű hálóját. Vajon elég jó vagyok? Vajon helyes úton járok? A kétely ott ólálkodik a sarkokban, mint egy ismerős, de sosem igazán megbarátkozott árnyék.

Egy régi történet jut eszembe egy aszkétáról, aki hosszú évekig imádkozott és böjtölt egy barlangban. Mikor végre elérkezettnek látta az időt, kilépett a fényre, hogy megossza bölcsességét a világgal. Azonban, ahogy az első tanítványok köré gyűltek, egy apró, kígyózó gondolat támadt benne: "Mi van, ha tévedek? Mi van, ha az egész életem hiábavaló volt?" Ez a pici kétely elegendő volt ahhoz, hogy minden ereje elszálljon, s a tanítványok értetlenül távozzanak.

A Hold ereje a ciklikusságban rejlik. Ahogy fogy, majd újra telivé válik, úgy a kétely is jön és megy. Nem kell elnyomni, mert akkor csak mélyebbre ássa magát. Inkább meg kell figyelni, mint egy furcsa, de nem feltétlenül rosszindulatú lényt. A kétely lehet a kérdés, ami továbbvisz, ami arra ösztönöz, hogy mélyebbre ássunk önmagunkban, hogy megerősítsük a hitünket, hogy finomítsuk a látásunkat. Nem az ellenségünk, hanem egy különös tükör, ami a bizonytalanságainkat vetíti elénk. Engedjük, hogy a Füst Holdudvar átjárjon, de ne engedjük, hogy elvakítson. A fény mindig ott van mögötte, csak várja, hogy újra felfedezzük.